66 évvel ezelőtt még négy évszak volt hazánkban.
Tavasz /március-április-május/, Nyár /június-július-augusztus/, Ősz /szeptember-október-november/, Tél /december-január-február/.
Februárban tehát tél volt.
1950 február 6-án kemény, olyan zord téli idő volt /térdig érő hó, csikorgó hideg, az ereszekről karvastagságú jégcsapok lógtak/, hogy a falu bábája a kapun keresztül mászott be a vajúdó édesanyámhoz.
Mert én világot akartam látni!
Nagyon nehéz szülés volt, és amikor felsírtam, kisütött a nap, és a jégcsapok elkezdtek olvadozni, csöpögni.
Édesanyám, és a szülésnél jelenlevők szerint, egy gyönyörűszép emberkével lett gazdagabb a világ.

Holnap lesz a születésnapom.
Tavaly volt az első, amit nélküle éltem meg.
Csak 9 napot kellett volna várnia.
Nem volt elég az a mérhetetlen fájdalom amit éreztem, még ráadásul a születésnapomon kellett menni a hamvaiért.
Azt hittem megzakkanok.

Egész életemben attól rettegtem, hogy egyszer eljön a nap amikor végleg itt hagy.
És eljött, és az eszemmel el tudom fogadni, de a lelkemmel nem. 
Hiába mondja bárki hogy "ez az élet rendje", meg hogy "annak örülj hogy ilyen szép kort megért", nem tudok én már semminek sem örülni tiszta szívből.
Itt vagyok még, mert odafönt nem döntöttek még másképp.

Tiszta szívből csak akkor fogok igazán örülni, ha ODAFENT találkozunk.


ÁMEN.