Édesanyámék házasságáról, már az esküvőjük utáni harmadik héten kiderült hogy "ebből se lesz már szerelem".
Apámmal bálban voltak.
Egy alkoholos férj szemével nézve, édesanyám "Úgy" nézett rá az egyik férfira, ami miatt apám ott a helyszínen  elkezdte ütlegelni édesanyámat úgy, hogy a többi férfinak kellett lefogni őt.
Az volt az első és az utolsó közös báljuk.

Akkoriban  vidéken, - vagy máshol is, azt nem tudom, - az asszonynak az volt a dolga hogy tűrjön.
És édesanyám tűrt, és csak egyetlen reménye volt, hogy lesz majd egy tündéri kislánya, akiben megtalálja a boldogságát.
Sokat imádkozott, és úgy tűnt, imái meghallgatásra kerültek.
Megszülettem én.
Egy KISLÁNY!
A faluban nagyon gyorsan híre ment, hogy a falu legszebb kislánya látta meg a napvilágot.
Egymásnak adták a kilincset.

Eltelt a február, márciusban kinyíltak a hóvirágok.
Mert akkor márciusban kezdődött a Tavasz.
Drága keresztanyám nagyon boldogan hozta az első szálakat, és amint odatartotta elém, olyan keserves sírásba  kezdtem, hogy alig tudtak megnyugtatni.
Néhányszor még próbálkoztak a virág elfogadtatásával, de mindig sírás lett a vége.

Eltelt még három hét.
Boldog, szépen fejlődő, kiegyensúlyozott baba voltam.
Mindenkire mosolyogtam, mindaddig, amíg elő nem került - próbaképpen - a hóvirág.
Amint megpillantottam a hóvirágot, olyan keserves sírásban törtem ki, hogy többé nem próbálták megszerettetni, elfogadtatni velem a hóvirágot.
Értetlenül álltak az eset előtt.
Próbálták megfejteni, hogy vajon mit láthatok én bele abba a virágba.
Valószínűnek tartották, hogy a vékony száron lifegő fejét, egy fehér szárnyú "lénynek" képzelhettem.

Nekem a hóvirág a mai napig ezt a történetet juttatja eszembe, hiszen olyan sokszor elmesélték, és olyan jókat nevettünk rajta mindig.

66 évvel ezelőtt még négy évszak volt hazánkban.
Tavasz /március-április-május/, Nyár /június-július-augusztus/, Ősz /szeptember-október-november/, Tél /december-január-február/.
Februárban tehát tél volt.
1950 február 6-án kemény, olyan zord téli idő volt /térdig érő hó, csikorgó hideg, az ereszekről karvastagságú jégcsapok lógtak/, hogy a falu bábája a kapun keresztül mászott be a vajúdó édesanyámhoz.
Mert én világot akartam látni!
Nagyon nehéz szülés volt, és amikor felsírtam, kisütött a nap, és a jégcsapok elkezdtek olvadozni, csöpögni.
Édesanyám, és a szülésnél jelenlevők szerint, egy gyönyörűszép emberkével lett gazdagabb a világ.

Holnap lesz a születésnapom.
Tavaly volt az első, amit nélküle éltem meg.
Csak 9 napot kellett volna várnia.
Nem volt elég az a mérhetetlen fájdalom amit éreztem, még ráadásul a születésnapomon kellett menni a hamvaiért.
Azt hittem megzakkanok.

Egész életemben attól rettegtem, hogy egyszer eljön a nap amikor végleg itt hagy.
És eljött, és az eszemmel el tudom fogadni, de a lelkemmel nem. 
Hiába mondja bárki hogy "ez az élet rendje", meg hogy "annak örülj hogy ilyen szép kort megért", nem tudok én már semminek sem örülni tiszta szívből.
Itt vagyok még, mert odafönt nem döntöttek még másképp.

Tiszta szívből csak akkor fogok igazán örülni, ha ODAFENT találkozunk.


ÁMEN.