Édesanyámék házasságáról, már az esküvőjük utáni harmadik héten kiderült hogy "ebből se lesz már szerelem".
Apámmal bálban voltak.
Egy alkoholos férj szemével nézve, édesanyám "Úgy" nézett rá az egyik férfira, ami miatt apám ott a helyszínen  elkezdte ütlegelni édesanyámat úgy, hogy a többi férfinak kellett lefogni őt.
Az volt az első és az utolsó közös báljuk.

Akkoriban  vidéken, - vagy máshol is, azt nem tudom, - az asszonynak az volt a dolga hogy tűrjön.
És édesanyám tűrt, és csak egyetlen reménye volt, hogy lesz majd egy tündéri kislánya, akiben megtalálja a boldogságát.
Sokat imádkozott, és úgy tűnt, imái meghallgatásra kerültek.
Megszülettem én.
Egy KISLÁNY!
A faluban nagyon gyorsan híre ment, hogy a falu legszebb kislánya látta meg a napvilágot.
Egymásnak adták a kilincset.

Eltelt a február, márciusban kinyíltak a hóvirágok.
Mert akkor márciusban kezdődött a Tavasz.
Drága keresztanyám nagyon boldogan hozta az első szálakat, és amint odatartotta elém, olyan keserves sírásba  kezdtem, hogy alig tudtak megnyugtatni.
Néhányszor még próbálkoztak a virág elfogadtatásával, de mindig sírás lett a vége.

Eltelt még három hét.
Boldog, szépen fejlődő, kiegyensúlyozott baba voltam.
Mindenkire mosolyogtam, mindaddig, amíg elő nem került - próbaképpen - a hóvirág.
Amint megpillantottam a hóvirágot, olyan keserves sírásban törtem ki, hogy többé nem próbálták megszerettetni, elfogadtatni velem a hóvirágot.
Értetlenül álltak az eset előtt.
Próbálták megfejteni, hogy vajon mit láthatok én bele abba a virágba.
Valószínűnek tartották, hogy a vékony száron lifegő fejét, egy fehér szárnyú "lénynek" képzelhettem.

Nekem a hóvirág a mai napig ezt a történetet juttatja eszembe, hiszen olyan sokszor elmesélték, és olyan jókat nevettünk rajta mindig.